AMIKOR AKASZTJÁK A HÓHÉRT :)

2016.01.03 21:06

Valamelyik nap az egyik terapeuta barátnőmmel kipróbáltuk a fókuszolás módszerét (http://www.fokuszmodszer.hu/mi-a-fokuszolas/) , a könyv innen letölthető ha valakit érdekel (http://data.hu/get/6340997/T._Gendlin_-_Eletproblemak_megoldasa_onerobol.pdf?pid=3612024477)

A téma munkahelyi problémák, illetve a szülőkkel való kapcsolat, mert én a családi vállalkozásban dolgozom, és ez a kettő igencsak összefügg. Jó párszor dolgoztam már családi témával, de mint tudjuk ez nem jelent semmit, hiszen annyira sokrétű az önismeret, a belső munka, hogy vannak olyan témák, amelyekből nem elég egyszer csinálni oldásokat, felismeréseket, hanem több éven átívelődik a téma. A szülőkkel való kapcsolat is egy ilyen nehéz, sokrétű dolog és mindig oldódik valami abból, amit a lélek feltár, amit felenged a lélekhagyma rétegeiből.  

Azt hiszem , nem vagyok egyedül az anya-lánya témával kapcsolatban, elég sok mindent sikerült feloldani belőle, a sérelmeket, hitrendszereket, fájdalmakat, de még korán sem lett ennek vége.

 Most a munkámmal kapcsolatban próbáltuk ki a fókuszolás módszerét, de nem jutottunk a katarzisig mert sok réteg volt rápakolva. A módszer lényege, hogy befele figyelsz az érzéseidre, a testi érzeteidre, feltéve a kérdést, hogy „Mi rossz nekem most?” . Figyelni a test jelzéseidre, hova összpontosul a kellemetlen érzés, hagyni hogy elárasszon, és az összpontosításban kidobjon egy szót. Ha feljön egy szó, elkezdjük ismételni (rezegtetni) magunkban és nézzük meg, hogy alakul át a testi érzet, enyhül-e a feszültség? Jön-e fel valami más szó? A sikeres fókuszolás vagy oldás az amikor a megtalált szó hatására enyhül a feszültség, sóhaj vagy megkönnyebbülés, felengedés, nyugalom jár át.

Az én esetemben az volt, hogy több minden rezgett bennem, hozott oldásokat, de a megkönnyebbülésig nem jutottam.  Olyan szavakra jöttek, hogy: felemészt a munkával és anyummal kapcsolatos dráma, összeroppant, torkig vagyok az egésszel, megfulladok, elvárások, csalódás, szeretethiány stb. Ezekre történtek oldások amikor elkezdtem ismételni önmagamban őket, de a  felszabadultság nem jött.  Megbeszéltük, hogy ez most ennyi volt, majd egy következő alkalommal folytatjuk, vagy pedig próbáljam meg én egyedül, hogy mi az ami nekem feljön. Eltelt pár nap, kérdezte hogy vagyok, és hogy tudtam-e dolgozni ezzel? Mondtam, hogy nem tudtam, mert nem voltam egyedül (még nem fájt eléggé, és odáztam a dolgot). Ma vasárnap lévén már nagyon sürgetővé vált a helyzet, mert éreztem elkezd rám telepedni a feszültség a hétfőn kezdődő munkanap miatt, és éreztem, hogy kezd behúzni a depresszió. Ezért úgy döntöttem ma délután, hogy ezt nem odázom el, így nekiálltam újra a fókuszolásnak. Vettem pár mély lélegzetet, megkérdeztem, hogy mi rossz nekem most? Jöttek érzetek, hagytam, hogy elárasszanak, amik feljöttek, önértékelés, nem vagyok elég jó, elvárások, düh, harag stb….ezek rezegtek, jött is oldás, nálam általában könnyekben, de ez sem volt az ami felszabadulást hozott volna.

Aztán jött egy szó: ÖNELFOGADÁS! Elkezdtem rezegtetni önmagamban, megint elkapott a sírás, de nem igazán értettem, hogy jött ez ide? És rákérdeztem önelfogadás? Mi a baj az önelfogadással?

A válasz megérkezett amit először fel sem fogtam, többször kellett magamban újra feltennem, hogy felfogjam a valódi értelmét:

NEM FOGADOM EL ÖNMAGAMBAN AZT A RÉSZEM AMELY ANYÁM ASPEKTUSA ÉNBENNEM!

Ízlelgettem ezt a mondatot és először nem is értettem, hogy miről szólhat ez.

 Aztán lassan világossá vált. Mindnyájunkban van a szüleikből részeink, aspektusaink amelyeket nem fogadunk el, ezért amikor szembetalálkozunk velük (mármint a szüleinkkel) egyetlen mondatuktól falra mászunk! Úgy mondják, hogy ami másban zavar annak oka bennem van. Ez számomra ismét olyanfajta értelmet nyert, amelyben meg kellett értenem, hogy önmagamban az ő jelenlétét, aspektusát még nem fogadtam el. Ez nagyon fájdalmas volt felismernem, mivel azt gondoltam, hogy már rendben vagyok az önelfogadással, ami igaz is de most előjött az egyik vakfolt, amiért nagyon hálás vagyok.

És rájöttem, hogy nem az anyumat kell elfogadnom, minden áron, akár erőlködve is, hanem magamban az ő jelenlétét. Önmagamban Őt.  És persze a felismerés után rám szakadt: Ezt hogy fogom csinálni? Te jó ég, most mitévő legyek? Hogy oldjam ezt meg? És rájöttem, hogy van lehetőségem, módszerem, technikám, amivel ezt elérhetem. És a kétségbeesett sírás, oldás után, szinte felkacagtam ettől a felismeréstől, felszabadulástól, hogy nem kell anyámat elfogadni, nem kötelező, senki nem várhatja el tőlem,  sem imádkozni, hogy változzon meg, hanem önmagamat elfogadnom. És elkezdtem csinálni a feloldásokat kvantumszinkronizációval  (a módszerről bővebben itt: http://a-lelek-kertje.webnode.hu/news/kvantumszinkronizacio-bobe-modra/

Hihetetlenül felszabadító érzés volt, elengedni , feloldani ezt a konfliktust önmagamban. Hatalmas súly került le rólam, valódi súlyok, lélekcsomagok. Tudom, hogy még van ezzel munkám, mert a gyakorlatban, szembenézve vele megmutatkozik, hol tartok. Amikor a gyakorlat után felhívtam telefonon nem éreztem azt a feszültséget, amit az utóbbi hetekben igen, érzékeltem, hogy a saját kibocsájtott rezgésem is nyugodtabb. Ha most rá gondolok, már nem érzek sehol szorító érzést és ez nagyszerű felismerés számomra, hosszú idők óta.

Azért gondoltam, hogy megosztom ezt veletek, talán az én tapasztalatom segít nektek felismerni és átgondolni egy helyzetet amelyben hasonlóan benne vagytok.

Én megértettem azt, hogy nem a másikat kell elsősorban elfogadni, hanem önmagunk azon részeit amelyekről nem akarjuk észrevenni, elfogadni, hogy bennünk vannak, és a belénk kódolt genetikai kódot sem letagadni, sem elnyomni nem tudjuk, csak elfogadni azt, hogy a szüleink bennünk élnek, és azon részeink amelyek ők, azt nem tudjuk, nem akarjuk elfogadni, és elnyomjuk, és kivetítünk, hibáztatunk, és hárítjuk a felelősséget. És ezekből jönnek a feszültségek és az összeütközések.

Én ma hihetetlenül hálás vagyok a megtapasztalásért, mert ami látszólag „rossz” esemény, hatalmas fejlődési lehetőséget mutat. Feloldva önmagunk részei közötti konfliktust felszabadíthatjuk önmagunkat, és közelebb kerülünk a belső harmóniához.